Makivilág

Egy ideje nem nagyon volt időm ide írni, de remélem, hogy a makikról szóló bejegyzés elnyeri a tetszését annak, aki ide téved!

Tavasz elején több hazai állatkertben (Budapesten, Veszprémben, Nyíregyházán és Debrecenben) is születtek kis makik, ezért úgy gondoltam, szentelek nekik egy külön bejegyzést. Eredetileg csak a gyűrűsfarkú makikról szerettem volna írni, de mivel nem csak náluk születtek kölykök, gondoltam ne csak ők kapjanak figyelmet.
Szóval, a felsorolt városok közül mind a négyben születtek kölykeik a gyűrűsfarkú makiknak, más néven kattáknak (Lemur catta), Budapesten pedig a szerecsenmakik (Eulemur macaco) is új családtaggal lettek gazdagabbak.

A makik, félmajmok vagy lemurok Madagaszkár szigetének lakói, ezt mindenki tudja, aki legalább egy részt látott a Madagaszkár című rajzfilmből (meg akkor már azt is tudjuk, hogy riszálják úgyis...). A főemlősök rendjébe tartoznak, viszont ők a legkevésbé fejlett "rokonaink". A legtöbb maki pofája megnyúlt, testük általában 32-56 cm közt hosszúságú. Növényevők és a gyűrűsfarkú maki kivételével jobban szeretnek fák közt tartózkodni, mint nyílt tisztáson. Szintén a gyűrűsfarkú maki kivételével, valamennyi madagaszkári makifaj szemében megtalálható egy speciális fényvisszaverő hártya, ami az éjszakai látást segíti elő.


A makiknak rengeteg faja ismert, egyik legérdekesebb közülük a véznaujjú maki, helyi nevén aye-aye (Daubentonia madagascariensis), amely a harkályok szerepét tölti be a szigeten: hosszú, vékony középső ujjával piszkálja ki a kéreg alól a férgeket és lárvákat. Amúgy szegénykém nem egy szép állat, ráadásul az élőhelye is veszélyben van (az IUCN Vöröslistáján veszélyeztetettség közeliként van megjelölve az állapota [Near Threatened], ahogy a gyűrűsfarkú maki is, a szerecsenmaki pedig sebezhető [Vulnerable]). Ezen kívül Gerald Durrell utolsó könyvének címében is szerepel (A véznaujjú maki és én).

A legnagyobb testű makifaj az indri (latinul a fantáziadús Indri indri névre hallgat), melyet a helyiek szent állatként tisztelnek (mivel elég nagy testű és a farka is hiányzik, úgy hitték, az emberek haláluk után indrivé változnak). Neve annyit tesz, hogy "ott van", itt is a kenguru-effektus történt névadáskor, ugyanis ezt kiabálták a benszülöttek, miközben az európai tudósoknak mutogatták a makit. Helyi neve egyébként babakoto, ami pedig azt jelenti, hogy "az ember őse". Élőhelye rohamosan csökken, így helyzete most már veszélyeztetettként (Endangered) van megjelölve.


A legkisebb maki egyben a legkisebb főemlős is, ő pedig az egérmaki (Microcebus myoxinus): farka nélkül 6-7, farokkal együtt pedig 20-22 cm hosszúra nő meg.


Források:
ARKive
angol Wiki
EDGE


Mese a Lord Howe-szigeti botsáskáról

A Lord Howe-szigeti botsáska a Föld egyik legritkább (és egyben az egyik legtermetesebb) rovarfaja, amit ráadásul nagyjából nyolcvan éven keresztül kihaltnak hittek.

A Fővárosi Állat- és Növénykertbe nemrég érkezett 200 darab ennek az elképesztő történettel rendelkező óriásrovarnak a petéiből, így az európai állatkertek közül elsőként csatlakozhatott a Lord Howe-szigeti botsáska szaporítóprogramjához.

Sajnos magáról az állatról nem sikerült kifejezetten sok információt kiderítenem (vagy mondjuk inkább úgy, hogy kifejezetten keveset sikerült), mindössze a méretét (12-15 centi hosszú, hogy az IUCN Vörös Listáján súlyosan veszélyeztetettként (Critically Endangered) szerepel, illetve hogy éjszakai állat és nincs szárnya, úgyhogy gondoltam, leírom a történetét, amit egyébként Jane Goodall Nálatok vannak még állatok? című könyvében is megtalálhattok.

A Lord Howe-szigeti botsáska eredetileg a Lord Howe-szigeten élt (ki nem találtátok volna, mi?), ami kb. 600 kilométerre az ausztrál partoktól keletre fekszik a Tasmán-tengeren. Aranyos kis (15 km2-es) lakatlan sziget, 1788-ban fedezték fel, és az 1800-as évek közepén érkeztek az első állandó telepesek, majd a bálnavadász hajók utánpótlás-feltöltő helye lett, egészen az 1870-es évekig, amikor a bálnavadászat elkezdett kevésbé jövedelmező iparág lenni.


A Lord Howe-szigeti botsáskát magát 1885-ben katalgozálták, az ott lakó emberek egyébként nemes egyszerűséggel tree lobster-nek, azaz "fahomár"-nak nevezték. Angol nevük után (Lord How Island Stick Insect) pedig LHISI-nek is szokták rövidíteni (azért lássuk be, hogy ezt tényleg rövidebb ideig tart kimondani).
Szóval, a LHISI-k csillaga 1918-ban áldozott le, amikor is egy hajótörés következtében patkányok kerültek a szigetre, és szimplán felzabálták a botsáskákat (meg nyilván egy csomó minden mást is, főleg tengeri madarak tojásait). Így aztán a botsáskák 1930 körül felkerültek a kihalt állatok listájára, mivel nagyjából tíz éve senki nem látott belőle élő példányt.


Na, de akkor hogy kerültek mégis elő?


A Lord Howe-szigettől délkeletre fekszik egy kiemelkedő sziklaszirt, ami a Balls Pyramid névre hallgat. Vállalkozó szellemű emberek ezt a sziklát megmászták, nem is egyszer (nekem ugyan már attól is tériszonyom van, ha ránézek, de sebaj, ízlések és pofonok), és volt aki azt állította, hogy látott ott néhány óriási botsáskát.
Ez a hír felkeltette néhány kutató érdeklődését, így 2001-ben indult egy expedíció (tagjai: Nicolas Carlile, David Priddell, Dean Hiscox) azzal a céllal, hogy bebizonyítsa, hogy a Lord Howe-szigeti botsáska nem él azon kopár sziklán, és az egész csak mese. Ennek ugyan pont az ellenkezőjét sikerült bizonyítani, ennek ellenére (vagy éppen ezért, nézőpont kérdése) az expedíció sikeresnek volt mondható.


Ezután két éves hosszú harc következett a bürokráciával, majd 2003-ban egy újabb expedíció be is gyűjtött két párt az értékes és ritka botsáskákból: egy párt Sydney-be küldtek (ezek később sajnos elpusztultak), egyet pedig Melbourne-be. Ez utóbbi pár stílusosan az Ádám és Éva nevet kapták és valamennyi ma látható Lord Howe-sziget botsáskának ők az ősei. Éva később megbetegedett és bár sikerült megmenteni, betegsége után már nem rakott le olyan petéket, amelyekből utódok keltek volna ki; a szaporítási program azonban mégis sikeresnek mondható, hiszen már több száz felnőtt egyed, és több mint tízezer pete található ma a világ különböző pontjain.




források: Fővárosi Állat- és Növénykert
PacificIslands.com
Jane Goodall-Gail Hudson-Thane Maynard: Nálatok vannak még állatok?

Könyvajánló - Farley Mowat: Ne féljünk a farkastól!

Akit egy kicsit is érdekelnek a farkasok, annak kötelező olvasmány - bár nem mai könyv, a mondanivalója időtlen, ma is megállja a helyét.

A történések helye Kanada északi része. Ide küldi az írót a kanadai kormány, hogy felmérje a 'farkas-problémát', azaz hogy bebizonyítsa, hogy a kanadai rénszarvas-állomány a farkasok túlzott elszaporodása miatt fogott mélyrepülésbe. Erre a célra az író kap egy rakat farkasölő eszközt, egy háromrészes gumicsónak közepét, hét baltát és egyéb apróságokat meg néhány homályosan egyértelmű utasítást a feladatra vonatkozóan, például hogy kutassa fel a farkasokat és tanulmányozza különböző szokásaikat.

Az íróról tudni kell, hogy ő elsősorban biológus és csak másodsorban író. Ez azonban mit sem von le a mű értékéből, sőt, az ember néha elgondolkozik, hogy mi lenne, ha elsősorban lenne író és másodsorban biológus (ha értitek mire gondolok). Én mindenesetre szakadtam a röhögéstől néhány részen, de nem akarom lelőni a poénokat, úgyhogy csak néhány példát említenék amit megtudhatunk a könyvből:

- hogyan tört ki kisebb kormányválság egy Peruból érkező üzenet hatására;

- hogyan tették ki az írót egy befagyott tó jegén minden (maradék) felszerelésével együtt;

- hogy a farkasok olyanok mint az emberek - játszanak, beosztják a munkát, néha még egymást is meglátogatják;

- hogy az emberek mindent megtesznek, hogy a saját felelősségüket ne kelljen elismerni bizonyos kellemetlen események kapcsán.

Fura állatok II. - Halak

Nos, elérkeztünk a Fura állatok sorozat második részéhez, mégpedig a halakhoz. Töredelmesen bevallom, hogy halak terén kissé alulművelt vagyok, de azért felsorolok néhányat a kedvenceim közül, bár hosszú magyarázatot egyikhez sem fogok fűzni, remélem megbocsátjátok. A mélyengeri világítós-csupafog halaktól most eltekintek, azok külön megérnek egy bejegyzést, de ideképzelhetitek őket.

Tehát, bemelegítésképpen kezdjük a két bejegyzéssel lejjebb említett lila skorpióhallal (Rhinopias eschmeyeri). Azon kívül, hogy nem szeret úszni, rossz helyen van a szeme és vákuummal vadászik, még a színe és a feje is fura. Kicsit kisherceg-fílingje van a halnak, tudjátok az elején az óriáskígyós-kalapos részre gondolok.





 Ő az én személyes kedvencem, név szerint a leopárd íjhal (Balistoides conspicillum), az Indiai- és a Csendes-óceán trópusi korallzátonyainak lakója. Az IUCN Vörös Listáján nem találtam, itt viszont megnézhetitek a nevét egy csomó nyelven, ha esetleg érdekel valakit. A Főváros Állat- és Növénykertben is éldegél egy példány, amikor a múltkor láttam eléggé punnyadt volt, de általában az akvárium egyik végétől a másikig szokott úszkálni megállás nélkül.

A hordószemű halra (Macropinna microstoma) nem lehet mást mondani, mint hogy bizarr. Ismerünk áttetsző (ha úgy tetszik átlátszó) bőrű állatokat, de hogy egy állatnak csak a feje legyen átlátszó, na, az több mint bizarr. Ehhez a halhoz pont tudnék hosszú kommentárt fűzni, de talán majd egy külön bejegyzésben.





Egy másik - sokkal régebbi - kedvencem a kúszógéb vagy iszapugró hal (bármelyik faj, ez itt éppen egy Periophtalmus argentilineatus), aki elég huzamos időt képes a vízen kívül tölteni, sőt, legalább annyit van szárazföldön, mint vízben (ettől még persze kopoltyúval lélegzik). Szemének felosztása miatt vízben és szárazföldön is élesen lát, de ami miatt szerintem leginkább csodálatra méltó, az az, hogy az uszonyaival akár fára is tud mászni. A kúszógébek Ázsia és Ausztrália mocsaraiban élnek főleg.


A mai utolsó versenyző az angolul 'blobfish' névre hallgató élőlény (magyar neve szerintem nincsen, a latin pedig Psychrolutes marcidus). Az első reakcióm kb. az volt, mint a tojásrakó sün esetében, mégpedig hogy ez az állat nem létezhet, túl indokolatlan. Nyilván nem volt igazam, de most őszintén - ki az akinek nem ez jut eszébe először...? Amúgy mélytengeri halak, Ausztrália és Tasmánia közelében élnek. Ez sokmindent megmagyaráz (Ausztrália plusz mélytenger...na igen), de azért még így is... na mindegy. Amúgy szerencsétlen hal, nem elég, hogy így néz ki, még a kihalás is fenyegeti.

Nos, egyenlőre ennyi, ha találkozom még érdekes halakkal, bővítem a bejegyzést.

Íme, az első bővítés:
Ő az angolul hagfish névre hallgató állat, az egyetlen, amely koponyával rendelkezik, gerincoszloppal viszont nem. Magyarul nyálkahalak, latinul Myxinidae (család), én meg nem mondom melyik faj látható a képen, de véleményem szerint nem túl bizalomgerjesztő. Szemeik elcsökevényesedtek (ha esetleg nem látná valaki), bőrük nagy mennyiségű nyálkát választ ki és tengerek iszapaljzatában élnek.

Vombat-mánia

A Főváros Állat- és Növénykert sztárja a novemberben érkezett vombat-pár, Molly és Wally. A kedves látogatóknak éppen csak ki nem szúrja a szemét a nagy fekete-sárga, vombatot ábrázoló tábla, amikor belép a főbejáraton. Azoknak, akik csak a vombat miatt mennek az Állatkertbe, nem kell sokat keresgélniük, hiszen nagyjából tíz-húsz méterenként tudtunkra adja egy tábla, hogy merre és mennyit kell menni a vombatokig.

Aki viszont csak emiatt megy az Állatkertbe, igencsak pórul járhat - a vombatok ugyanis általában alszanak napközben. Legalábbis amikor én ott voltam, aludtak, de az összes ismerősöm, aki elment megnézni őket, is ezt állította...

Na de mit is tudunk a vombatról?
A Fővárosi Állat- és Növénykertben a csupaszorrú, másnéven a közönséges vombatot nézhetjük meg. Ez a faj Ausztráliában és Tasmániában él, kevésbé veszélyeztetett, mint szőrösorrú rokonai (az IUCN Vörös Listáján helyzete kevésbé aggasztóként - 'Least Concern' - van megjelölve).

Sajnos érdekességeket nem igazán találtam róla, úgyhogy kénytelenek vagytok a száraz tényekkel beérni: a hím vombat kb. egy méteresre és 30 kg-osra nő meg, a nőstény valamivel kisebb. Növényevők, főleg különböző füveket és gyökereket esznek, éjszakánként akár több kilométert is bejárhatnak élelem után kutatva.

A csupaszorrú vombatok az erdős területeket részesítik előnyben, hegyekben és felföldeken is megtalálhatók. Hosszú, akár 20 méter hosszú üregeket, sőt, üregrendszereket is vájnak maguknak.
A vombat csökönyös állat (tudjátok, mint a szamár), bár nem túl fürge, mozgása viszonylag lassú és vontatott, de ha egyszer elhatároz valamit, akkor nehéz eltánorítani a céljától.

Skorpióhal Nyíregyházán

Igazi halritkaság, lila skorpióhal (Rhinopias eschmeyeri) érkezett a Nyíregyházi Állatparkba. Magyarországon először mutatják be ezt a viszonylag nehezen tartható halfajt.

A lila skorpióhalat délkelet-ázsiai vizekből fogják be, onnét szállítják Japánba, onnét pedig a világ többi tájára.

Őszintén szólva, azt hiszem ez a hal is bekerülhet a top 10-es fura halak listába (csak rá kell nézni, remélem érthető, mire gondolok). Mindenesetre a fura kinézetbő haszna is származik: feje tetjén elhelyezkedő szemeivel csak 360 fokos szögben látja maga körül a terepet! Ami azért nem rossz, valljuk be.

Ezen kívül nem igazán szeret úszni (ami viszont a halaknál elég ritka, ha egy kicsit belegondolunk), ehelyett inkább mellúszói segítségével kúszik és ringatózik a vízben. Nem túl meglepő módon ragadozó (ilyen kinézettel... bár a mintája elrejti, azért lerí róla, hogy nem algát eszik), viszont vadászatra nem a fogait használja, hanem kinyitja a száját és beszippantja az áldozatot.

Sajnos most csak ennyit találtam róla, de később lehet, hogy még bővítem a bejegyzést.

Csimpánz-családfakutatás

kelet-afrikai csimpánz
A Veszprémi Állatkert honlapján olvasható hír szerint az EAZA (Európai Állatkertek és Akvárium Szövetsége, European Association of Zoos and Aquaria) széleskörű genetikai vizsgálatokba kezdett, aminek eredményei alapján az állatkertekben tartott csimpánzok pontos alfaji besorolását, illetve családfáját szeretnék felállítani. A genetikai felmérésben a Veszprémi Állatkert hét csimpánza is részt vesz.

És akkor egy rövid kis összefoglaló a csimpánzokról:


A csimpánz szó az emberszabásúak egyik rendjét jelöli, amelybe két faj tartozik (mellesleg az ember két legközelebbi rokona): a közönséges csimpánz (Pan troglodytes) és a bonobó vagy törpecsimpánz (Pan paniscus).

kelet-nigériai csimpánz
A közönséges csimpánzot négy alfajba sorolják:
kelet-nigériai csimpánz (Pan troglodytes vellerosus)
nyugat-afrikai csimpánz (Pan troglodytes verus)
kelet-afrikai csimpánz (Pan troglodytes schweinnfurtii)
közép-afrikai csimpánz (Pan troglodytes troglodytes)

A csimpánzok csak Afrikában elterjedtek, eredeti élőhelyükről, az Egyenlítő-menti erdőkből már nagyrészt eltűntek (félreértések elkerülése végett: az erdők maguk is eléggé eltűntek), így ma már visszaszorultak a másodlagos- illetve mocsárerdőkbe is. Eredeti helyükre való visszatelepítésben is születtek sikerek: a tanzániai Gombéban sikerült eredeti élőhelyüknek viszonylag nagy területen való visszaállítása. Erről bővebben a JGI honlapján olvashattok (angolul).

nyugat-afrikai csimpánz
A csimpánzok mindenevő állatok - bár táplálékuk nagy részét növényi részek (levelek, gyümölcsök) teszik ki, ezen kívül rovarokat, férgeket, kisebb emlősöket is fogyasztanak. Sőt, gyakran szoktak vadászni is.

A csimpánzok kisebb-nagyobb csoportokban élnek együtt, egy-egy csoport létszáma a hatvanat is elérheti. Mint minden emberszabásúnál, itt is szigorú rangsor alakul ki az együtt élő egyedek között, együttműködési készségük az agresszivitás miatt nem túl jó.

A csapatok szigorúan meghatározott területen élnek, amit betolakodó csimpánzoktól igen agresszívan védenek (a hímek gyakran őrjáratoznak a territórium szélén, ami gyakran a szomszédos őrjáratok összecsapásához vezet). A csapatokon belül a hímek dominálnak, valamennyi nőstény és kölyök alájuk van rendelve, de a nőstények közt is kialakul egy dominancia-sorrend.

közép-afrikai csimpánz

A csimpánzok minden este (vagy akár naponta többször is) alvófészket készítenek, azonban ritkán töltenek el egy fészekben két egymás utáni éjszakát.


Akiket érdekelnek a csimpánzok, Jane Goodall könyveiben sokat olvashat róluk (magyarul a legismertebb csimpánz-témájú könyve Az ember árnyékában), illetve tudom még ajánlani Jared Diamondtól A harmadik csimpánz felemelkedése és bukását.