Zooblog

Fura állatok II. - Halak

2012-02-14T23:48:00.001+01:00

Nos, elérkeztünk a Fura állatok sorozat második részéhez, mégpedig a halakhoz. Töredelmesen bevallom, hogy halak terén kissé alulművelt vagyok, de azért felsorolok néhányat a kedvenceim közül, bár hosszú magyarázatot egyikhez sem fogok fűzni, remélem megbocsátjátok. A mélyengeri világítós-csupafog halaktól most eltekintek, azok külön megérnek egy bejegyzést, de ideképzelhetitek őket.

Tehát, bemelegítésképpen kezdjük a két bejegyzéssel lejjebb említett lila skorpióhallal (Rhinopias eschmeyeri). Azon kívül, hogy nem szeret úszni, rossz helyen van a szeme és vákuummal vadászik, még a színe és a feje is fura. Kicsit kisherceg-fílingje van a halnak, tudjátok az elején az óriáskígyós-kalapos részre gondolok.

Ő az én személyes kedvencem, név szerint a leopárd íjhal (Balistoides conspicillum), az Indiai- és a Csendes-óceán trópusi korallzátonyainak lakója. Az IUCN Vörös Listáján nem találtam, itt viszont megnézhetitek a nevét egy csomó nyelven, ha esetleg érdekel valakit. A Főváros Állat- és Növénykertben is éldegél egy példány, amikor a múltkor láttam eléggé punnyadt volt, de általában az akvárium egyik végétől a másikig szokott úszkálni megállás nélkül.

A hordószemű halra (Macropinna microstoma) nem lehet mást mondani, mint hogy bizarr. Ismerünk áttetsző (ha úgy tetszik átlátszó) bőrű állatokat, de hogy egy állatnak csak a feje legyen átlátszó, na, az több mint bizarr. Ehhez a halhoz pont tudnék hosszú kommentárt fűzni, de talán majd egy külön bejegyzésben.

Egy másik - sokkal régebbi - kedvencem a kúszógéb vagy iszapugró hal (bármelyik faj, ez itt éppen egy Periophtalmus argentilineatus), aki elég huzamos időt képes a vízen kívül tölteni, sőt, legalább annyit van szárazföldön, mint vízben (ettől még persze kopoltyúval lélegzik). Szemének felosztása miatt vízben és szárazföldön is élesen lát, de ami miatt szerintem leginkább csodálatra méltó, az az, hogy az uszonyaival akár fára is tud mászni. A kúszógébek Ázsia és Ausztrália mocsaraiban élnek főleg.

A mai utolsó versenyző az angolul 'blobfish' névre hallgató élőlény (magyar neve szerintem nincsen, a latin pedig Psychrolutes marcidus). Az első reakcióm kb. az volt, mint a tojásrakó sün esetében, mégpedig hogy ez az állat nem létezhet, túl indokolatlan. Nyilván nem volt igazam, de most őszintén - ki az akinek nem ez jut eszébe először...? Amúgy mélytengeri halak, Ausztrélia és Tasmánia közelében élnek. Ez sokmindent megmagyaráz (Ausztrália plusz mélytenger...na igen), de azért még így is... na mindegy. Amúgy szerencsétlen hal, nem elég, hogy így néz ki, még a kihalás is fenyegeti.

Nos, egyenlőre ennyi, ha találkozom még érdekes halakkal, bővítem a bejegyzést.

Vombat-mánia

2012-02-13T23:52:00.000+01:00

A Főváros Állat- és Növénykert sztárja a novemberben érkezett vombat-pár, Molly és Wally. A kedves látogatóknak éppen csak ki nem szúrja a szemét a nagy fekete-sárga, vombatot ábrázoló tábla, amikor belép a főbejáraton. Azoknak, akik csak a vombat miatt mennek az Állatkertbe, nem kell sokat keresgélniük, hiszen nagyjából tíz-húsz méterenként tudtunkra adja egy tábla, hogy merre és mennyit kell menni a vombatokig.

Aki viszont csak emiatt megy az Állatkertbe, igencsak pórul járhat - a vombatok ugyanis általában alszanak napközben. Legalábbis amikor én ott voltam, aludtak, de az összes ismerősöm, aki elment megnézni őket, is ezt állította...

Na de mit is tudunk a vombatról?

A Fővárosi Állat- és Növénykertben a csupaszorrú, másnéven a közönséges vombatot nézhetjük meg. Ez a faj Ausztráliában és Tasmániában él, kevésbé veszélyeztetett, mint szőrösorrú rokonai (az IUCN Vörös Listáján helyzete kevésbé aggasztóként - 'Least Concern' - van megjelölve).

Sajnos érdekességeket nem igazán találtam róla, úgyhogy kénytelenek vagytok a száraz tényekkel beérni: a hím vombat kb. egy méteresre és 30 kg-osra nő meg, a nőstény valamivel kisebb. Növényevők, főleg különböző füveket és gyökereket esznek, éjszakánként akár több kilométert is bejárhatnak élelem után kutatva.

A csupaszorrú vombatok az erdős területeket részesítik előnyben, hegyekben és felfölldeken is megtalálhatók. Hosszú, akár 20 méter hosszú üregeket, sőt, üregrendszereket is vájnak maguknak.
A vombat csökönyös állat (tudjátok, mint a szamár), bár nem túl fürge, mozgása viszonylag lassú és vontatott, de ha egyszer elhatároz valamit, akkor nehéz eltánorítani a céljától.

Skorpióhal Nyíregyházán

2012-01-29T00:19:00.000+01:00

Igazi halritkaság, lila skorpióhal (Rhinopias eschmeyeri) érkezett a Nyíregyházi Állatparkba. Magyarországon először mutatják be ezt a viszonylag nehezen tartható halfajt.

A lila skorpióhalat délkelet-ázsiai vizekből fogják be, onnét szállítják Japánba, onnét pedig a világ többi tájára.

Őszintén szólva, azt hiszem ez a hal is bekerülhet a top 10-es fura halak listába (csak rá kell nézni, remélem érthető, mire gondolok). Mindenesetre a fura kinézetbő haszna is származik: feje tetjén elhelyezkedő szemeivel csak 360 fokos szögben látja maga körül a terepet! Ami azért nem rossz, valljuk be.

Ezen kívül nem igazán szeret úszni (ami viszont a halaknál elég ritka, ha egy kicsit belegondolunk), ehelyett inkább mellúszói segítségével kúszik és ringatózik a vízben. Nem túl meglepő módon ragadozó (ilyen kinézettel... bár a mintája elrejti, azért lerí róla, hogy nem algát eszik), viszont vadászatra nem a fogait használja, hanem kinyitja a száját és beszippantja az áldozatot.

Sajnos most csak ennyit találtam róla, de később lehet, hogy még bővítem a bejegyzést.

Csimpánz-családfakutatás

2012-01-27T18:41:00.000+01:00

kelet-afrikai csimpánz

A Veszprémi Állatkert honlapján olvasható hír szerint az EAZA (Európai Állatkertek és Akvárium Szövetsége, European Association of Zoos and Aquaria) széleskörű genetikai vizsgálatokba kezdett, aminek eredményei alapján az állatkertekben tartott csimpánzok pontos alfaji besorolását, illetve családfáját szeretnék felállítani. A genetikai felmérésben a Veszprémi Állatkert hét csimpánza is részt vesz.

És akkor egy rövid kis összefoglaló a csimpánzokról:

A csimpánz szó az emberszabásúak egyik rendjét jelöli, amelybe két faj tartozik (mellesleg az ember két legközelebbi rokona): a közönséges csimpánz (Pan troglodytes) és a bonobó vagy törpecsimpánz (Pan paniscus).

kelet-nigériai csimpánz

A közönséges csimpánzot négy alfajba sorolják:
kelet-nigériai csimpánz (Pan troglodytes vellerosus)
nyugat-afrikai csimpánz (Pan troglodytes verus)
kelet-afrikai csimpánz (Pan troglodytes schweinnfurtii)
közép-afrikai csimpánz (Pan troglodytes troglodytes)

A csimpánzok csak Afrikában elterjedtek, eredeti élőhelyükről, az Egyenlítő-menti erdőkből már nagyrészt eltűntek (félreértések elkerülése végett: az erdők maguk is eléggé eltűntek), így ma már visszaszorultak a másodlagos- illetve mocsárerdőkbe is. Eredeti helyükre való visszatelepítésben is születtek sikerek: a tanzániai Gombéban sikerült eredeti élőhelyüknek viszonylag nagy területen való visszaállítása. Erről bővebben a JGI honlapján olvashattok (angolul).

nyugat-afrikai csimpánz

A csimpánzok mindenevő állatok - bár táplálékuk nagy részét növényi részek (levelek, gyümölcsök) teszik ki, ezen kívül rovarokat, férgeket, kisebb emlősöket is fogyasztanak. Sőt, gyakran szoktak vadászni is.

A csimpánzok kisebb-nagyobb csoportokban élnek együtt, egy-egy csoport létszáma a hatvanat is elérheti. Mint minden emberszabásúnál, itt is szigorú rangsor alakul ki az együtt élő egyedek között, együttműködési készségük az agresszivitás miatt nem túl jó.

A csapatok szigorúan meghatározott területen élnek, amit betolakodó csimpánzoktól igen agresszívan védenek (a hímek gyakran őrjáratoznak a territórium szélén, ami gyakran a szomszédos őrjáratok összecsapásához vezet). A csapatokon belül a hímek dominálnak, valamennyi nőstény és kölyök alájuk van rendelve, de a nőstények közt is kialakul egy dominancia-sorrend.

közép-afrikai csimpánz

A csimpánzok minden este (vagy akár naponta többször is) alvófészket készítenek, azonban ritkán töltenek el egy fészekben két egymás utáni éjszakát.

Akiket érdekelnek a csimpánzok, Jane Goodall könyveiben sokat olvashat róluk (magyarul a legismertebb csimpánz-témájú könyve Az ember árnyékában), illetve tudom még ajánlani Jared Diamondtól A harmadik csimpánz felemelkedése és bukását.

Nyúllak a Fővárosi Állat- és Növénykertben

2012-01-20T19:05:00.000+01:00

Az "állatkert" szó hallatán a legtöbben egzotikus, trópusi és sarkvidéki állatokra gondolnak, mint példéul a pingvin, az elefánt vagy a zsiráf. Azonban manapság az állatkertek nem csak távoli tájak állatait mutatják be, hanem a háziállatokat is, ami - lássuk be - nem hülyeség, ha arra gondolunk, hogy az emberek nagy része manapság már inkább városban él, ahol nincs lehetőségük a háziállatok megismerésére.

Ilyen, háziállatokat bemutató része a Fövárosi Állat- és Növénykertnek a Parasztudvar, ami most a nyulakat bemutató Nyúllakkal bővült.
A budapesti állatkertben kerek száz éve - 1912-ben, Lendl Adolf kezdeményezésére - hozták létre a Parasztudvart, ahol manapság a látogatók főleg őshonos magyar háziállatokat láthatnak, mint például a mudi (bár ami azt illeti szegény kutyának nem sok helye van ott...), a cigája juh, a hucul ló, mangalica, stb.

A nyúlfélék egyébként az egész világon elterjedt állatok, az Antarktiszon, Auzstrálián és az óceániai szigetvilág kivételével mindenhol őshonosak. Ez utóbbi helyekre az ember vitte be a nyulat, s természetes ellenségek hiányában jól el is szaporodtak és tönkrevágtak nem egy szigetet (az Antarktiszra nem telepítették be a nyulakat, mielőtt valaki belém kötne).

A nyulak sunyi kis állatok, az Ibéria-félszigetről egész Európát meghódították. A nyulak háziasítása valószínűleg egymással párhuzamosan, egyszerre több helyen is végbement, a házinyúl (latinul a szép hosszú Oryctolagus cuniculus var. domestica névre hallgat) őse pedig az üregi nyúl (latinul a nem kevésbé szép, ámde rövidebb Oryctolagus cuniculus névre hallgat. Azóta, mint húsvétkor láthatjuk is, sokféle nyulat tenyésztettek ki, vannak óriásnyulak, törpenyulak, frizurás nyulak, feket-fehér-tarka nyulak, rövidfülű meg hosszúfülű nyulak, meg olyanok is, amik csokitojást tojnak.

Szeretném felhívni a figyelmet erre a cuki kis nyúlra. Ő egy észak-amerikai törpenyúl (Brachylagus idahoensis), a világ legkisebb nyúlfajtája, maximum 25-30 cm-re nő meg. Régebben Washington állam egy kis területén élt szabadon, később szabadon kihaltnak nyilvánították, miután az utolsó pár szabadon élő példány befogták fogságban való szaprítás céljára. Azóta egy visszatelepítési program is indult, melynek keretében már több ilyen törpenyuszit is szabadonengedtek eredti élőhelyükön, de a faj sorsa továbbra is kétséges.

Don Merton emlékére

2012-01-19T01:17:00.000+01:00

Kinek mond valamit Don Merton neve? Sajnos nem hiszem (tisztelet a kivételnek). Én is csak pár napja olvastam róla a Nálatok élnek még állatok? című könyvben. Sajnos úgy tűnik, Magyarországon kevesen ismerik, magyarul nem is nagyon találtam róla anyagot, viszont úgy gondolom, hogy ő egy olyan ember, aki mindenképp megérdemel egy bejegyzést.

Elkezdtem hát utánanézni az interneten (modern diák vagyok én is, na, meg nem hiszem, hogy a Somogyiban vagy TIK-ben sok információt találnék róla, de majd utánanézek azért). ~~Az angol wiki ugye ma blackout-ot tart, magyarul meg nincs róla semmi, de nem baj, mindjárt éjfél, addig meg máshonnan is lehet olvasni.~~

Tehát, ki is volt Don Merton? (Volt, mert sajnos 2011 áprilisában hasnyálmirigyrákban elhunyt. 72 évet élt.)
Röviden: szenvedélyes ornitológus, környezetvédő, veszélyeztetett állatfajok védője. Több madárfajt is megmentett a kipusztulástól, köztük a kakapo (Strigops habroptila) és a fekete cinegelégykapó (Petroica traversi) története a legismertebb (ami azt illeti, másról nem is nagyon találni említést a neten...), ezekre később majd kicsit részletesebben kitérek.

De előbb egy kérdés. Adva van egy sziget, amin nem éltek ragadozók, így az ott kifejlődött állatfajok nem szoktak hozzá a fenyegetettséghez. Aztán egyszercsak jön az ember, hozza magával a megszokott "invazív" állatait (macska, patkány, disznó, kecske, nyúl... tudom, hogy nem mindegyik ragadozó, de mindegyik veszélyt jelent egy eldugott kis sziget élővilágára). Környezet pusztul, állatok pusztulnak, fajok pusztulnak, stb. Ismerős a történet?
Namármost, tegyük fel, hogy adva van a lehetőség, hogy a fajt (vagy fajokat) megmentsük, ehhez azonban logikus módon el kell tüntetni a betolakodókat. Ebben az esetben mi az erősebb: a betolakodó "alanyi jogon kapott élethez való joga" vagy a faj(ok)nak a szintén "alanyi jogon kapott fennmaradáshoz való joga"? A kettő együtt nem működik, az egyiknek mennie kell...

Én imádom a macskákat, a nyulakat és alapvetően a többi "invazív fajjal" szemben sincsenek kifogásaim, de ha arról van szó, hogy a betolakodók maradjanak vagy egy (több) olyan állat- és növényfaj, mely a Földön sehol máshol nem található, akkor bizony az utóbbira szavazok.
Jane Goodall is így gondolta, és ami talán még fontosabb, Don Merton is, aki több szigetet tisztított meg a betolakodó fajoktól, hogy az őshonosak többé-kevésbé eredeti környezetükben maradhassanak élőhelyükön.

Ő a kitalálója számos olyan módszernek, amelyet még ma is használnak Új-Zélandon (és azon kívül is) a veszélyeztetett állatok megőrzését irányozó programokban. Az egyik első sikeres projekt az északi-szigeti nyerges madár (Philesturnus rufusater) egy új kolóniájának létesítése és a déli nyerges madár (Philesturnus carunculatus) kihalástól való megvédése volt.

Nem szeretnék nagyon hosszan írni az összes projektről, a lényeg az, hogy több szigetről is sikerült teljesen (!) kiirtaniuk a patkányokat/nyulakat/macskákat, így az őshonos állatokat vissza tudták telepíteni az immár veszélymentes élőhelyekre. Elképesztően sok munka van egy-egy ilyen projektben - és nem is mindig sikeres. Ahogy a Nálatok vannak még állatok? című könyvben Jane Goodall is írja, volt példa olyan esetre is, hogy tengeri rákok felzabálták az összes, patkányoknak kihelyezett mérget és ugyan nekik semmi bajuk nem lett tőle, a patkányok is ott maradtak, és új megoldást kellett keresni. Neki köszönheti a fennmaradását többek közt az Abbott-szula (Papasula abbotti), a mauritiusi törpepapagáj (Psittacula eques), a seychelles-szigeteki szarkarigó (Copsychus sechellarum, hogy lehet egy madárnak ilyen nevet adni?), a lármás bozótjáró (Atrichornis clamosus) illetve a már említett kakapo és fekete cinegelégykapó.

A kakapo a világ egyetlen röpképtelen papagája, ennél fogva igencsak védtelen. De ha már a leg-eknél tartunk: ez a legnagyobb papagáj is, és igen hosszúéletű. Mivel azonban az 1900-as évek eleje után évtizedekig nem látták a fajnak tojóit, félő volt hogy a kakapót legalábbis funkcionálisan kihaltnak kell tekinteni. Don Merton azonban talált egy nőstény példányt is, sőt, megfigyelte és leírta a kakapo nem mindennapi, éjszakai násztáncát (ezt egyébként 'lekking'-nek, leknek hívják). Később szinte szó szerint a mcsakák karmai közül menekítette a fajt - már alig 60 példány volt életben, amikor áttelepítették őket néhány ragadozómentes szigetre. Egy szó mint száz: Don Merton nélkül nemhogy kevesebbet tudnánk erről a különleges madárról, de már valószínűleg nem is létezne.

A másik sikertörténet, ami (talán még nagyobb médiavisszhangot kapott, a fekete cinegelégykapó megmentése. Az utolsó pár fekete cinegelégykapó befogására csak akkor sikerült engedélyt szerezni, amikor összesen hét példány maradt belőle a Chatham-szigetekhez tartozó Little Mangere szigetén. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy ezek közül csupán két tojó volt - ráadásul az egyik terméketlen.

A másik, termékeny tojó lett a ma élő összes fekete cinegelégykapó ősanyja. A tudósok a lábára kötött kék szalaggal jelölték meg, később a Nagy Kék (Old Blue) néven vált híressé. Kétszer annyi ideig élt, mint egy átlagos fekete cinegelégykapó - és elképesztően sok fiókát nevelt fel. Ma pedig már az öt madárkának 200-300 utóda él és (egyenlőre) semmi jele, hogy genetikai problémáik lennének!
Mi ez, ha nem sikertörténet?

Don Merton hivatalos élerjazát Alison Ballance írta meg (Don Merton, the Man Who Saved the Black Robin, 2007).

És végül egy idézet:
"Ők a mi természeti emlékműveink. Ők a mi Tower-ünk, Diadalívünk, piramisaink. Nincsenek ősi építészeti emlékeink, amelyek láttán ájuldozhatnánk, viszont van valamink, ami sokkal-sokkal öregebb azoknál. Sehol máshol nem él kiwi, sehol máshol nem él kakapo. Többmillió, ha nem több tízmillió éve itt vannak. És ha egyszer eltűnnek - örökre eltűnnek. Csak rajtunk múlik, hogy soha ne haljanak ki."
Don Merton Új-Zéland természeti örökségéről

Források:
Enotes
Sciblogs
Jane Goodall-Gail Hudson-Thane Maynard: Nálatok vannak még állatok?

Kacsacsőrű emlős

2012-01-16T23:31:00.002+01:00

A kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus anatinus) a természet (vagy Isten, ki miben hisz) fura játéka. Még az átlag ausztrál állatoknál is furább, csak a tojásrakó sün tesz túl rajta, de azon az állaton meg még én nem tettem túl magam annyira, hogy írni tudjak róla. Nem csak én gondolom így, amikor az első kacsacsőrű emlőst (mennyivel jobb az angol neve, 'platypus', rövidebb és nem is nyelvtörő) Nagy-Britanniába szállították, az emberek azt gondolták, hogy valaki egy madár csőrét viccből egy emlős testére ragasztotta és nem is létezik ilyen állat (pedig még nem is láttak tojásrakó sünt!).

A magyar nevét a csőréről kapta, ami valóban hasonlít a kacsáéra, azonban nem szaruból, hanem kemény bőrből vannak, ennek megfelelően sokkal érzékenyebb is. Aztán van négy úszóhártyás lába (engem a vidra lábaira emlékeztetnek). Szőrös, mint a többi (normális) emlős. A farka meg némileg a hódéra emlékeztető alakú. Röviden összefoglalva: igencsak morbid állatka ez a kacsacsőrű emlős, már kinézetre is. De ez még nem minden!

Folytassuk ott, hogy tojásokkal szaporodik, ami - lássuk be - elég szokatlan egy emlőstől, főleg hogy a kicsinyeit kikelés után tejjel táplálja, mint a többi (normális) emlős. Nem is sok emlős szaporodik így, rajta kívül csak három tojásrakó sünfajt ismerünk, amik tojással szaporodnak. De ha ez még nem lenne elég, akkor az emlősök közt egyedülálló módon a hímek méregsarkantyúkat viselnek a hátsó lábaikon. Ez nem tűnik túl logikusnak, lévén hogy mindenhonnan azt halljuk, hogy az ausztrál állatok azért kerülnek folyton veszélybe, mert nem kellett ragadozókhoz alkalmazkodniuk, tehát nyilván nem védekezésre valók ez a különlegesség. Akkor meg vajon mire? Mielőtt túl sokat gondolkoznátok rajta, elárulom, hogy az egymás közi vetélkedés során használják a hímek a méregfullánkokat. A bennük termelődő méreg egyébként nem különösebben veszélyes, viszont pokoli fájdalmakat okoz, amiket a fájdalomcsillapítók sem csillapítanak (a méreg valószínűleg közvetlenül a fájdalomreceptorokra hat).

További érdekesség, hogy csőrének mindkét oldalán kb. negyven-negyvenezer, vízszintes sorokba rendeződött elektromos érzékelő és kb harmincezer nyomásérzékelő helyezkedik el. A kétfajta érzékelőből kapott információ együttes feldolgozásával a kacsacsőrű emlős a víz alatt lényegesen jobban tud tájékozódni, mintha csak a látására hagyatkozna.

A kacsacsőrű emlős Ausztrália keleti-délkeleti oldalán, illetve Tasmánián él. Kb fél méter hosszú, súlya 0,5-2 kg. Főleg patakok, kisebb folyók mellett él, olyan helyeken, ahol a talaj alkalmas az üregvájásra, de tavak és ember-építette gátak mellett is előfordul.
Napközben általában nem merészkedik elő a partfalba vájt üregéből, inkább alkonyatkor és hajnalban aktív. Ilyenkor indul el vadászni, táplálékát a vízben élő rovarokkal, rákokkal, puhatesűekkel, halakkal jelentik (ezért is kellenek az érzékelők: az elektromosak az apró állatok izommozgásainak jeleit észlelik, a nyomásérzékelők pedig a vízben levő dolgokról visszaverődő hullámokat fogják fel, így nem úszik neki mindennek és még el is tudja kapni a kaját).

A kacsacsőrű emlősök általában magányosan élnek, csak a párzási időszakban keresik fel egymást. A nőstények 1-3 tojást raknak, melyből 10 nap után csupasz, vak kicsinyek kelnek ki, melyek még 3-4 hónapi anyjukkal maradnak a partfalba vájt üregben. Még egy érdekesség: noha tejjel táplálja az utódait, nincsenek emlői, a tej a hasi bőrszövet alól szivárog.
Vadon átlag 13-20 évet élnek meg.

A kacsacsőrű emlős valamennyi államban védett, ahol előfordul. Az IUCN Vörös Listáján helyzete kevébé aggasztóként (Least Concern) van megjelölve.
Ha szeretnél többet megtudni róla, az alábbi oldalakon megteheted:
Wiki - kacsacsőrű emlős
ARKive - Platypus
EDGE - Platypus

És búcsúzóul a kedvenc képem (zuhanóbombázó-tengeralattjáró kacsacsőrű emlős).

Denevérvirág a Nyíregyházi Állatparkban

2012-01-16T19:45:00.000+01:00

Eddig csak állatokról volt szó, de ez most változni fog. A növények ugyan aránylag kevesebb embert érdekelnek (pedig jó részük nem is tanult növénytant...úgyhogy ezt arra tudom visszavezetni, hogy nem mozognak, nem ugranak rá senkire, megsimogatni sem izgalmas őket, stb.), de az állatkertekben növények is vannak. És növényfajok is ki tudnak halni, azokat is védeni kell, stb.

A képen is látható növény a denevérvirág (Taccachantrieri), ázsiai növény, a kínai Yunnan tartomány trópusi esőerdeiben nő, az árnyékos helyeket kedveli és most virágot bontott a Nyíregyházi Állatpark Zöld Piramisában (még egy ok, amiért érdemes elmenni oda).

Nevét nem nehéz kitalálni honnan kapta, csak rá kell nézni a virágára, megtévesztésig hasonlít egy denevérre (szerintem amúgy nem, de sok mással se értek egyet). Álatlában kb másfél méter magasra nő meg, az év meleg hónapjaiban 6-12 virágot nevel (arra vonatkozóan nem találtam semmit, hogy mennyi ideig virágzik). Ezen kívül még talán azt érdemes megemlíteni, hogy rizómás növény, ami azért érdekes, mert láthatóan nem haraszt (nem mintha sokat értenék a növényekhez, de a magasabbrendű növények általában gyökérrel rendelkeznek, nem gyöktörzzsel, de javítsatok ki, ha tévednék).

At the edge of existence - baiji

2012-01-16T19:03:00.001+01:00

A sósvízi delfineket mindenki ismeri - tudjuk, hogy rendkívül intelligens és játékos állatok; szeretnek ugrálni; egyes fajaik jól idomíthatóak; nem halak, hanem emlsők; tudjuk, hogyan néznek ki, stb. Az édesvízi vagy folyami delfineket viszont kevesebben ismerik.

Nem csoda, hiszen jóval kevesebb is van belőlük. Egy fajuk él a kínai Jangce folyóban, kettő Indiában (egy a Gangeszben, egy pedig az Indusban), egy a dél-amerikai Amazonasban és van egy faj, ami a szó szoros értelmében nem folyami delfin, hiszen a tengerben él, viszont a sekély, partmenti vizeket részesíti előnyben. Ez a delfin Dél-Amerika keleti partvidékén él.

A folyami hajózás elterjedésével és a vízszennyezés fokozódásával, a vízi erőművek megjelenésével, illetve a máig fennálló orvhalászat/vadászat miatt a folyami delfinek valamennyi faja veszélyeztetett állat. A legrosszabb a kínai folyami delfin, a baiji helyzete, ami a ma élő legritkább (ismert) emlős, ha ugyan még nem halt ki. Ha pedig kihalt, akkor a baiji 50 éve az első vízi emlős, ami eltűnt a Föld színéről és az első cetféle, amely az emberi tevékenységnek köszönhetően pusztult ki.

A folyami delfinek kinézetre is igen különböznek a sósvízi delfinektől, ahogy ez a képen is látszik. Általában kisebb termetűek (a baiji például legfeljebb 2,5 m hosszúra nőtt meg) és a csőrük sokkal hosszabb és keskenyebb. Ezen kívül nem nagyon ugrálnak kis a vízből sem.

A baiji (Lipotes vexillifer) a kínai legendák szerint egy hercegnő újjászületett lelke, akit a családja fojtott vízbe, miután nemet mondott egy gazdag férfi házassági ajánlatára, mert nem volt szerelmes belé. A kínaiak tisztelték és a szerencse jelképének tartották ezt a furcsa delfint, a Jangce istennőjeként is emlegették.

A baiji 140-250 cm-re nőtt meg, súlya 40-170 kg között mozgott, a nőstények általában nagyobbak voltak, mint a hímek. Színe szürkés-kékes volt, de távolról fehérnek látszott, a hasa pedig fehér. Csőre jellegzetesen felfelé hajlott, apró szemei magasan ültek. Mint a legtöbb folyami delfinnek, a baijinak is rossz volt a látása, hiszen majdnem teljesen átlátszatlan vízben élt. Hátúszója háromszög alakú, mellúszói lekerekítettek.

A baiji volt az egyik legkevésbé ismert delfinfaj. Mivel ritkasága mellett rendkívül félénk is volt, a vadonban nem igazán sikerült megfigyelni, nagyon keveset tudunk róla. A megfigyelések szerint 3-4 állatból álló csoportban élt, gyakran úszott együtt szárnyatlan (vagy uszonytalan, nem tudom mi a magyar neve) delfinekkel (Neophocaena phocaenides). Táplálékát édesvízi halak képezték, melyeket egyben nyelt le.

Sajnos úgy tűnik, hogy hiába volt az 1975 óta tartó védelem, a baiji végleg eltűnt a Földről. Kína rohamos iparosodása okozta a vesztét - a hajómotorok megzavarták az ultrahangos érzékelést, így sokszor nekiúszott a motoroknak; halászhálókba akadva lelte halálát; az elképesztő mértékű vízszennyezés okozta kimúlását vagy az egyébként hivatalosan illegális árammal való halászatnak esett áldozatul... A Jangce folyó ma a Föld egyik legforgalmasabb vízi útja, mellette dolgozik az egész Föld népességének mintegy 10 %-a. A gátak építése (különösen a híres-hírhedt Három Völgy Gáté), homokpadok eltűntetése jelentősen beszűkítette a baijik élőhelyét és hiába hoztak létre 1992-ben öt védett területet a Jangcén a baijik számára, nem sikerült sikeres szaporító programot beindítani.

1950 körül még nagyjából 6000-esre becsült baijipopuláció úszkált a Jangcéban. 1980 körül a teljes létszámot 400 körülire becsülték, 1996-ra pedig ez a szám 100 alá csökkent. 1997 és 1999 között már csak 13 példányról tudták biztosan, hogy létezik...
Az utolsó ismert baiji (egy Qi Qi nevű hím) 2002 júliusában halt meg.

2006-ban egy kutatócsoport a teljes folyót végighajózta, de nem láttak egyetlen baijit sem, így a fajt 'funkcionálisan kihaltnak' nyilvánították, ami azt jelenti, hogy ha van is még élő baiji, nem elég ahhoz, hogy a a faj hosszú távon fennmaradjon.

Azóta 2007-ben és 2011-ben észleltek baijikat (bár ez utóbbit nem erősítették meg szakértők). Sajnos (szinte) biztos, hogy a Jangce istennőjét talán már tíz év múlva is csak rajzokon csodálhatjuk meg...

A baijikról a következő oldalon tudhatsz meg többet (mindegyik angol):
angol Wiki - baiji
ARKive - baiji
EDGE - baiji
CMS - Lipotes vexillifer, baiji

Könyvajánló - Jane Goodall-Gail Hudson-Thane Maynard: Nálatok vannak még állatok?

2012-01-15T22:17:00.001+01:00

Mielőtt elkezdek magáról a könyvről írni, ejtenék pár szót az írókról.

Szégyen, nem szégyen, én így kapásból csak Jane nevét találtam ismerősnek, viszont mentségemre legyen mondva, a fülszöveg és a bevezető elolvasása után úgy döntöttem érdemes utánanézni a társszerzőknek is, így róluk is tudok pár szót írni.

Tehát. Jane Goodall nevét viszonylag sokan szokták ismerni, de biztos ami biztos, azért leírom azt is, hogy miért. Az embereknek általában ott szokott felcsillanni a szemük, hogy "tudod, a csimpánzos nő". Jane ugyanis éveket töltött a tanzániai Gombéban a csimpánzok között, könyvet is írt róluk, ezek közül a leghíresebb az Ember árnyékában, 1975 (In the Shadow of Man, 1971). Később megalapította a Jane Goodall Institute-ot (JGI), ami a gombei csimpánzok védelmével foglalkozik elsősorban, természetesen a helyiek bevonásával. Ezen kívül világszerte több programjuk van, amelyeknek célja a kihalással fenyegetett állatok megmentése. Ennek fontos részeként rengeteg ismeretterjesztő programot tartanak. Jane minden évben több mint 300 napot utazással tölt (nem is értem, hogy volt ideje erre a könyvre), hogy különböző rendezvényeken, iskolákban, programokon mondjon beszédet (két éve egyébként a Pécsi Tudományegyetemen is tartott egy előadást).
Én személy szerint mérhetetlenül tisztelem és nagyrabecsülöm őt.

Gail Hudson amerikai írónő, már korábban is dolgozott közösen Jane-nel (A remény gyümölcsei: Kalauz az ésszerű táplálkozáshoz [Harvest for Hope: A Guide to Mindful Eating], 2005). Írásai a természetes táplálkozásról, a spiritualitásról és személyes kapcsolatokról szólnak.

Thane Maynard jelenleg a Cincinnati Állatkert igazgatója, több könyvet is írt az élővilágról, igyekszik a nagyközönséggel is megismertetni a természet csodálatos sokféleségét és különféle, megőrző programokat. Ezen kívül ő a házigazdája a 90-Second Naturalist című rádióműsornak is.

És akkor a könyvről.
Veszélyeztetett állatokról olvasni általában nem túl felemelő érzés. Az elkeseredés és a harag gyakran csal könnyeket a szemembe és gyakran tehetetlennek érzem magam. És lássuk be, manapság lépten-nyomon hallja az ember, hogy naponta állat- és növényfajok pusztulnak ki, sokan közülök még felfedezetlenül. Hogy aéppencsak felfedeztek egy állatot / növényt, de máris veszélyeztetetté nyilvánították vagy éppen már ki is halt. Az ember ilyen hírek tömkelege mellett hajlamos elkeseredni és borúlátóan szemlélni a világot.

Jane (mivel a könyv legnagyobb része az ő munkája, rá fogok hivatkozni) most megmutatja, hogy nincs minden veszve és amíg akár egyvalaki is kitart, addig van remény. Hogy a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekből is van kiút. A felvezetéseknél sokszor összeszorult a szívem, de a végén mindig az öröm csalt könnyeket a szemembe.

Ez a könyv csaknem 450 oldalas és ebből csaknem 400 oldal sikertörténetekkel van teli - és Jane a bevezetésben leírja, hogy ennél sokkal-sokkal több anyagot sikerült gyűjteni. Mit jelent ez, ha nem reményt? Ha nem azt, hogy nem szabad feladni?

Elmeséli, hogyan sikerült több, szabadon csaknem teljesen vagy teljes mértékben kipusztult állatot fogságban szaporítani, sőt, visszatelepíteni eredeti élőhelyére. Maroknyi elhivatott ember, összefogás a környéken élőkkel, csupa-csupa jó példa és útmutatás.

Olvashattam arról hogyan mentette meg egy faipari vállalat a Vancouver-szigeti mormotát; hogyan tanították meg a lármás darvakat és a tarvarjakat a vándorlási útvonalukra - egy sárkány repülővel; hogyan fogadták el a gazdák a vörös farkast; hogyan lett státusszimbólum az ibériai hiúz Spanyolországban, hogyan alakítottak ki erdőfolyosókat az arany oroszlánmajmocskák számára, és még számtalan, ezekhez hasonló, megindító és felemelő történetet.

Olvashattam a mindenki által ismert óriás pandáról és a kevésbé ismert Attwater-féle périrtyúkról, a szürke farkasról és az ázsiai keselyűkről is. És ahogy közeletem a könyv végéhez, egyre inkább éreztem, hogy eltölt a remény - hogy az emberi hülyeség mégsem határtalan. Hogy van értelme terjeszteni a könyvben is megismert szemléletmódot.

Ugyanakkor a könyv arra is felhívja a figyelmet, hogy sok még az elvégzetlen feladat, nem szabad pihenni. Mert például igaz ugyan, hogy a gombával fertőzött békákat ideiglenesen sikerült megmenteni - de vajon biztonságos lesz-e még valaha az élőhelyük annyira, hogy a szabadban élhessenek? Az észak-amerikai törpenyulakat is sikerült fogságban szaporítani, de vajon az állatok megtanulnak-e majd élni a vadonban? Ésatöbbi, ésatöbbi.

De a lényeg az: soha nem szabad feladni. Amíg csak egy ember is kitart, addig van remény.

Azt kívántam, hogy bárcsak tovább tartana a könyv. Még négyszáz oldalon keresztül, aztán megint és megint, újabb négyszáz oldalakon keresztül, csupa sikertörténetekkel és soha ne legyen vége.

Kis antilop-kalauz I.

2012-01-15T19:43:00.002+01:00

Az "antilop" nem egy kifejezetten pontos rendszertani kategória, legalábbis nekem nem teljesen tiszta, de biztos én vagyok a hibás. Mindenesetre ami biztos, az az, hogy antilopok csak Afrikában, Ázsiában és Európában élnek manapság (már amennyiben Szibériát Európához tartozónak vesszük). Nagy részük Afrikában él, de vannak Indiában, Oroszországban és Belső-Ázsiában élő fajok is. Nyilván nem szeretném az összeset felsorolni (csaknem 100 antilopfajt tartanak számon), de a viszonylag ismertek közül bemutatok párat.

Először is nézzük az afrikai antilopfajokat.

1. dik-dik (Madoqua)
Négy alfaja is él (Madoqua guentheri, Madoqua kirkii, Madoqua piacentinii, Madoqua saltiana) a legkisebb antilopnak Dél- és Kelet-Afrika bozótos szavannáin. Igencsak apró állatok: az átlag marmagasság 30-40 cm körül van, a nőstények nagyobbak, mint a hímek. Átlagéletkoruk kb. 10 év. Nevüket a nőstények által hallatott vészkiáltás után kapták. Nem túl meglepő módon növényevők, levelekkel, gyümölcsökkel, bogyókkal táplálkoznak. Monogám állatok, párosan élnek az általában kb 5 hektáros territóriumokon. Ellenségei a varánuszok, kígyók, sasok, páviánok, sakálok, illetve különböző macskafélék (tehát minden, ami nem növényevő...).
Az IUCN Vörös Listáján a négyből három faj (M. guentherii, M. kirkii, M. saltiana) helyzete kevésbé aggasztó - ként van megjelölve (Least Concern), a negyedik (M. piacentinii) helyzetének megítéléséhez pedig nincs elegendő adat (Data Deficient).

2. jávorantilop (Tragelaphus)
A legkisebb után illik bemutatni a legnagyobbat is, az pedig ő. A jávorantilopnak két faja él Közép-, Nyugat-, (Tragelaphus derbianus) Kelet- és Dél-Afrikában (Tragelaphus oryx), a közönséges (felső kép) és az óriás jávorantilop (alsó kép).
A marmagasság 200-280, illetve 220-290 között mozog (öhm. igen. az magas. nagyon), a súly pedig 300-600, illetve 440-900 kg között.
Mindkét fajta csordákban él (vagy mittudomén hogy hívják az antilopcsoportot. szerintem csorda), a közönséges jávorantilopnál a nőstények és a hímek gyakran formálnak külön csoportot, míg a fiatal állatok 'óvodákba' tömörülnek. Füvet, leveleket, ágakat esznek. Ellenségeik főleg az orszlánok, foltos hiénák és esetenként a leopárdok.
Az IUCN Vörös Listáján mindkét faj helyzetét kevésbé aggasztóként jelölik meg (Least Concern).

3. duikerek (Cephalophinae)
Na, itt nem fogok képet rakni az összes fajról, mert elég sok van. Ide a három kedvencemet raktam be: első a Jentink duiker (Cephalophus jentinki). Libéria déli részén, Sierra Leonéban, főleg esőerdők mélyén él. Kb. 80 cm magas és 70 kg, így a duikerek közt a legnagyobb fajta. A többi antilopféléhez hasonlóan növényevő, levelekt, gyümölcsöket, virágokat, gyökereket eszik. Az IUCN Vörös Listája a veszélyeztetett (Endangered) kategóriába sorolja.

A sárgahátú bóbitás antilop (Cephalophus silvicultor) Közép-Afrika erdeiben élő, kb 80 cm magas és 80 kg-t nyomó antilopfaj. A duikerek közül a legnagyobb faj. A bóbitás antilop a duiker magyar megfelelője, amúgy rajta pl. remekül látszik a "bóbita", ott a két szarva közt a piros punkhaj, gyengébben kedvéért. főleg erdőkben él, ideértve a hegyi és síkvidéki esőerdőket, erdős szavannákat és ártéri erdőket is, de előfordul nyílt bozótos szavannán, bozótosokban és ültetvényeken is. Alapvetően növényevő, leveleken, rügyeken, hajtásokon, magokon él (ez eddig nem túl meglepő, de most jön a lényeg), de alkalmanként dögöt is eszik (dögevő antilop... de ez még nem minden), sőt: volt rá példa, hogy fogságban galambot ölt és evett! Vadászó antilop, na erre kössetek csomót. Élőhelyének elvesztése és a vadászat miatt egyre inkább veszélyeztetett fajnak számít, az IUCN Vörös Listáján jelenleg kevésbé aggaszó (Least Concern) helyzetűként van számontarva.

A zebra duiker (Cephalophus zebra) nevét azt hiszem nem kell magyarázni. Ez a kis antilop (mindössze 10-20 kg) Guinea, Libéria, Elefántcsontpart és Sierra Leone erdeiben él, levelekkel, hajtásokkal, ágakkal, füvekkel, rügyekkel, földre hullott gyümölcsökkel táplálkozik. Élőhelyének elvesztése miatt egyre nagyobb veszélybe kerül, az IUCN Vörös Listáján sebezhetőnek (Vulnerable) van feltüntetve.

4. kudu-félék (ez nem hivatalos kategória, de elég jó összefoglaló névnek tűnik)

Ő itt egy bongó (Tragelaphus eurycerus), marmagassága 110-130 cm között van, súlya pedig 210-400 kg között. Két alfajt különböztetnek meg, a keleten élő állatok nagyobbak, mint a nyugatiak. Az afrikai antilopok közül talán ez a legszínesebb faj (szerintem gyönyörű). Szintén esőerdőkben élő faj, élőhelyének elvesztése és a húsa miatt való vadászata miatt (ismerős, mi?) a nyugati alfaj veszélyeztetettség közeli (Near Threatened), a keleti pedig kritikusan veszélyeztetett (Critically Endangered) státuszt nyert az IUCN Vörös Listája szerint.A bongók kisebb csapatokban élnek, amelyeket egy domináns hím, pár nőstény és azok kicsinyei alkotnak. Az ő táplálkozásukban nincs semmi szokatlan, leveleken, rügyeken, hajtásokon, virágokon, stb. élnek.

A hegyi nyala (Tragelaphus buxtoni) egyedül Etiópia 3-4000 m közötti magasföldjein él. A hímek természetesen itt is szarvat viselnek, ami több, mint 100 cm-re is megnőhet. Ők is kis csoportokban élnek, amiknek az öszetétele és mérete évszakonként változó. Álatlában a nőstények és a fiatalok, illetve a fiatalabb hímek állnak csoportokba, az idősebb hímek inkább magányosan élnek. Étrendjét tekintve szintén növényevő. Az IUCN Vörös Listáján veszélyeztettként (Endangered) van megjelölve.

Ő pedig egy nyala (Nyala angasii), egy dél-afrikai antilopfaj. Szintén erdei állat (bár nehéz elképzelni, hogy ilyen szarvakkal, hogy közlekedik az aljnövényzetben...), egyedül vagy maximum tíz fős kis csapatokban él. Elsősorban levelekkel, fűfélékkel, gyümölcsökkel táplálkozik. Előfordul, hogy nappal is látható, de általában éjszaka aktív, a forró napsütéses órákat a bozótosban tölti. Vészjelzésük ugatásszerű, és mivel számos ellenségük van, más fajok (pl. impala, kudu) vészjelzéseire is reagálnak. Az IUCN Vörös Listája helyzetét kevsébé aggasztóként (Least Concern) jelöli meg.

A nagy kudu (Tragelaphus strepciseros) Kelet- és Dél-Afrika egyik elterjedt antilopfajtája. Főleg bozótos, köves szavannákon, él, kerüli a nyílt füves szavannákat és a sűrű erdős területeket is. Főleg leveleken, rügyeken, ágakon él, ha pedig nem talál elég innivaló vizet, magas víztartalmú gyökereket rágcsál. nőstények és kicsinyeik általában közepes méretű csoportokban élnek, míg a hímek általában egyedül kóborolnak vagy laza csordákat alkotnak. A két nem általában csak a párzási időszakban találkozik, ilyenkor a hímek szarvaikat összecsapva harcolnak. Ha két dulakodó hím szarva annyira összeakad, hogy nem tudják szabaddá tenni magukat, mindketten éhen halhatnak. Állománya viszonylag stabilnak mondható, az IUCN Vörös Listáján helyzete kevésbé aggasztóként (Least Concern) van megjelölve.

No, hát első körben ennyi, folytatása következik.

Források:
ARKive
angol Wiki
Buzzle
University of Michigan Museum of Zoology

Az év első újszülöttje a Fővárosi Állat-és Növénykertben

2012-01-13T14:08:00.000+01:00

Január 9-én született az év első újszülöttje a Fővárosi Állat- és Növénykertben, a jávai langurok között.

A jávai langur (Trachypithecus auratus) főleg az Indonéziához tartozó Jáva szigetén található meg (ki nem találtátok volna, mi?), de él még Bali és Lombok szigetén is. A 'langur' hindiül annyit tesz, 'hosszú farok'. Két alfaját különböztetik meg, az egyik a sziget keleti, a másik pedig a sziget nyugati oldalán él. Ahogy a képen is látható, kát színű változat létezik, az egyik fekete, a másik aranybarna.

A legtöbb cerkóff-féléhez hasonlóan a jávai langur is elsősorban növényevő, táplálékának fő részét levelek, gyümölcsök, virágok és rügyek képzik, de rovarlárvákat is fogyaszt. A többi cerkóff-féléhez hasonlóan a jávai langur gyomra is a növényi táplálék hatékonyabb emésztésére specializálódott. Általában 5-8 fős csoportokban él, nappal aktív.

Az IUCN vöröslistáján sebezhetőként tartják számon, élőhelyének eltűnése jelenti a legfőbb fenyegetést, de a vadászat is egyre nagyobb problémát jelent.

Magyarországon a Fővárosi Állat- és Növénykert Délkelet-Ázsia Házában láthatók.

Fura állatok I.

2012-01-12T23:37:00.004+01:00

Kezdjük vele:
Ő egy kínai víziőz (Hydropotes inermis). A kínai víziőzeknél a hím állatok agancs helyett agyarat növesztenek Mellesleg a szegedi Vadasparkban is látható ez a fura őz. Abszurd ez a két vámpírfog, nem?

Következzen egy videó, amit itt tudtok megnézni. Óriás panda (Ailuropoda melanoleuca) fára mászik, közben majdnem fejreesik, végül egy vékony ágra merészkedik, ami... ki lehet találni. Én kb hússzor néztem meg egymás után és visítva röhögtem minden egyes alkalommal.

Ő itt a kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus anatinus), mindenki ismeri, de nem maradhat ki, ő folytatja a morbid állatok sorát. Még talán annyi, hogy ugye tojással szaporodik, de a kicsinyeit szoptatja és az emlősök közt egyedülálló módon van mérge, méghozzá a hátsó lábain levő méregsarkantyúban.

Észak-amerikai kúszósül (Erethizon dorzatum), az egyszerűség kedvéért urzon, mert még így olvastam valamikor régen egy állatos könyvben. Csak a hátsó fele tüskés, ami a képen nem látszik, de szerintem így is belefér a fura kategóriába.

Ő egy zsiráfnyakú antilop (Litrocianus walleri), vagyis gerenuk. Úgy néz ki, mint egy elcseszett zsiráf. Vagy mint egy zsiráf-gazella keverék. Annyira nem viszi túlzásba az abszurditást, de egy helyet megérdemel.

Ő egy kiwi-fajta, mégpedig az óriás foltos kiwi (nyersordítás, fogalmam sincs, hogy egyáltalán van-e magyar neve) (Apteryx haastii) Őt is elég sokan szokták ismerni, de ez nem változtat azon, hogy lenyűgöző, hogy tud egy madár így kinézni. Mindig az az érzésem mintha pizsamában lenne. Vagy rabruhában, hátrakötött kézzel/szárnnyal.

Mexikói axolotl (Ambystoma mexicanum), szintén viszonylag sokan ismerik, talán már állatkereskedésben is láttam, de nem mernék megesküdni rá. Amit nem mindenki tud, az az, hogy ezek az ufó-szerű állatkák egész életüket lárvaállapotban élik le. A budapesti állatkertben is van belőlük pár darab.

Gangeszi gaviál (Gavialis gangeticus). Tudjátok, Afrikában krokodil, Észak-Amerikában alligátor, Dél-Amerikában kajmán, Ázsiában gaviál. Ausztráliában meg...oké, ott is krokodil, de Ausztrália alapból kilóg a sorból. Mindegy, ő egy gaviál. Majdnem mint egy szárnyatlan sárkány. Soha nem értettem, hogy tud enni.

Okapi (Okapia johnstoni), a zsiráf rokona, a huszadik század elején fedezték fel. Szerintem az ufók lovai nézhetnek ki így.

A mostani sort egy teljesen indokolatlannak érzett állattal zárnám, ő pedig a kacsacsőrű emlős mellett a másik ismert tojásrakó emlős. Számomra ez az állat annyira abszurd, hogy nem is bírom sokáig nézni videón. Szóval ő a hosszúcsőrű hangyászsün (még a neve is... na mindegy, szintén nyersfordítás) (Zaglossus spp) a másik két faj amúgy be van sorolva rendesen, de most már csakazértse írom át.

A képek innen származnak.

A felsorolás folytatódni fog, szánok egy külön bejegyzést a különböző tengeri csigákra, mélytengeri halakra, illetve külön-külön minden gerinces csoportra és néhány gerinctelenre is.